Emlék

Vagyok.
Tegnap belenéztem a régi osztályképekbe és nagyon meghökkentem. Amikor készültek nem gondoltam semmit, nem tudtam arról, hogy mi lesz amikor évek múltán visszanézem őket. Akkor nem tudtam mi vár rám, de most már tudom min vagyok túl. Megnyomnám az újra gombot, hisz már nem érhet meglepetés... de valószínűleg, mint a Gyűrűk Uránál már a bevezetésnél mélyen aludnék.
Többiek akik velem együtt ostoba gyermeki mosollyal ülnek a kispadon, most szanaszét az országba élik megszokott kis életüket és nem is merül fel bennük, hogy most én rájuk gondolok... talán nem is emlékeznek rám.
Mondhatom-e azt, hogy már nem vagyok gyerek?! Mondhatom-e azt, hogy megértem?!
Akkoriban csak fogtam a sárga gumilabdát, háton dobtam az egyik srácot és kajánul mosolyogtam, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt... nem kellettek szavak, gyermekként így is megértettük egymást. A fiú meghökkenve lehajolt a labdáért majd odasétált hozzám, megfogta a kezem és egy olyan helyre sétáltunk ahol csak mi ketten tudtunk labdázni. Ezt mindennap megcsináltuk... addig amíg a szüleim nem írattak át egy másik iskolába.... és a fiút nem láttam többé.
Emlékszik rám? Igen... dereng neki valami, de nem emlékszik rám pontosan... ahogy a többi társamnak a képről se dereng sok minden ... csak bennem hagytak mély nyomot.