Érzem, hogy megbántottam ha nem is sokat, de egy-két embert, de nem azért mert akartam, csak mert így jött ki. Hiába írok minden mondatom végére szmájlit, hiába adom elő mosolyogva... úgyis érezhető, hogy mit akarok sugallni. Nem akarom, hogy bárki is bánkódjon... NEM AKAROM!, de ez elkerülhetetlen.
Még is miért akarom ezeknek az embereknek a társaságát?! Mért akarom őket tovább kínozni?!
Én csak... ... ... egyszerűen... ... ... így nem... ... ... így őket nem hagyhatom.... ... ... soha senkit nem szabad így egyedül hagyni... . Ha tudnám, hogy van valaki... aki vigyázna rájuk... akkor valószínűleg elmennék, eltűnnék, törlődnék vagy isten tudja, hogy, de elfelejtődnék.... de ők, ha nem is úgy, de fontosak nekem, fontosak mert én is fontos vagyok nekik és fontosak, mert nem tudom megmagyarázni.
Most még dacosan bejárok reggelente az iskolába, leülöm azt a 7 órát és hazautazom. Sok emberrel találkozom és sok ember mellett csak úgy elmegyek. Nem veszem észre a sok boldogtalan, csalódott szempárt. Megvettem azt, hogy be kell járnom és halálra unom magam az órákon. Csak magammal foglalkozom....
De mi lesz pár év múlva?
Visszasírom ezeket az átkozott napokat...
Ha ezeket írom, akkor már sírom. Talán előre? Dehogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése