Nem értek semmit.
Bent ülök a szobámba, kiakadtam... iszonyatosan. Kedves olvasóim és általam értékesnek hitt emberek, akkor most LEHET BÁRMIT MONDANI. MINT MINDIG. LEHET GYÚNYOS MOSOLYT, LEHET ÖNELÉGÜLT FEJET VÁGNI! ÖRÜLJETEK!
Zokogok. Nem tudom befejezni. Szétfeszít minden belülről. Fiatal vagyok, nincsenek erős kapcsolataim, hogy ezt bárki sokáig elnézné nekem. Szüleimmel sem erős a kapcsolatom.
Nagyon bepánikoltam. Nem tudok semmit. Egyedül vagyok. Nem akarok senkire sem rátámaszkodni. Sokan hiányoznak. Heni, kiskutyáim, Misa, Babsz, Darlin, Szüleim és az Öcsém.
Itt hagytak!
Apám bejött a szobámba, az ágyamra vágott egy kicsi dohányt és kizúzott a szobámból: "Sajnáltasd magad!"
ELEGEM VAN, HOGY MINDENKI EZT MONDJA. Elvonultam. Semmilyen életjelet nem adtam a kiakadásomról. De ezt is most már leszarom. Olvassatok és örüljetek!
Tisztában vagyok, ha az ilyenjeim eljutnának a gyermekjólétis mitugrászhoz, akkor 18 éves koromig bent feküdnék a pszichiátrián.
Anyám várja, hogy önzetlenül öleljem meg, de én ugyanezt várom tőle és apámtól is. Én nem tudok, annak a tudatában, hogy amikor kellett vagy kellene mindig egyedül voltam és vagyok.
Gyerek vagyok még. És igen... kurvára érzékeny... Fasz ki van.
Elviselhetetlen vagyok.... Mint a nagymamám....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése