Szorítom erősen a korlátot és bámulom az autókat,
figyelem azt a sok ismerős és ismeretlen arcot körülöttem.
Nem akarok ugrani, de ez nem érdekli másokat,
hiába magyarázom, hogy csak az életemet kerestem.
Miért akarok én másnak megfelelni, hisz ez vagyok
én és, ha valakinek nem tetszik, akkor érezni akarom
a fájdalmakat, a gyötrelmeimet, hogy én velük halok.
Csak úgy heverünk egymagunk, ez lesz a sírhalmom...
Egy indok marja szét a testem, vér nem csöpög róla,
eszméimet elveszik, húzogatják előttem a madzagot.
Magam nem tudok mozdulni, saját kezem fojtogatja
a nyakát, de már ordít róla, hogy már réges-rég halott.
Mond miért kell hátba szúrnod, hisz én észreveszlek
akkor is, ha másnak nem vagy más csak egy illúzió?
Vagy csak a vérem kellett, mond, hogy nem kellek,
hogy az élményeinknek nem kell más csak degeneráció?
Légy boldog, nem várok tényleg vissza semmit sem csak
mosolyogj mindenen, azon is hogy mérhetetlenül szenvedek.
Nem kell nekem együttérzés, lépj tovább, én hagylak,
nyugodtan csináljad. Élettel együtt úgyis csak eltereltek.
/Ansen/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése