Mikor már tényleg nem gondolkoztál rajta, hogy neked igazán kellene, hogy örülnél te is neki, akkor hirtelen megkapod. Az élet az orrod elé tolja és várja, hogy vedd el. Te habozol és nem hiszed el... úgy gondolod, hogy nincs már szükséged rá, de elfogadod. Nem foglalkozol, hogy használt, öreg, kopott vagy buta-e. A lényeg, hogy a tiéd és vigyáznod kell rá. A szemedben gyönyörű, okos és új. Rá jössz, hogy illik hozzád, hogy te tudod használni, míg mások kidobálják vagy megfosztják fényétől.
Idővel minden karcolást, hibát és tulajdonságát ismered, de nem tudsz megválni tőle. Kötődsz hozzá és, ha jönne az új széria akkor sem tudnál megválni tőle. Megvan mindened, hogy megválj tőle, semmibe sem kerülne neked és talán meg sem éreznéd, de neked csak ez az egyetlenegy kell. Nem tágítasz és eldöntöd mindig így lesz.
Aztán megtörténik, amitől mélyen mindig is féltél. Megöregszik, eltörik és a kezeid között csúszik ki, hogy ezt már többet nem tudod használni. Nem tudod kidobni, csak nézed és nem tudod elhinni, hogy nincs többet. Még mindig nagyon kötődsz hozzá, nem hiszed amit a szemed lát, pedig tudat alatt érzed, hogy nincs és nem is lesz ugyanez soha. Nem dobod ki. Minden nap megnézed és eszedbe jutnak a régi emlékek. Már elhiszed, hogy nincs, de nem tudod kidobni. Megnyugtat, ha a közelébe vagy, akkor is, ha már értéktelennek is látszik. Tele van értékekkel és ezt csak te látod, mások nem láthatják/ nem tudják látni.
Aztán kapsz egy teljesen újat. Talán jobb, mint a régi, de téged végkép nem érdekel, hogy milyen. Nem akartad és csak realitásból fogadtad el. Sokáig nem használod, mégis nekileselkedsz és persze csalódsz. Nem tudod kiismerni, az ismert hibák, a gyöngeséged és megszokott dolgok itt nincsenek. Folyton visszagondolsz a régire, amitől még mindig nem tudtál megszabadulni, ami már nincsen. Az élet mégis megy tovább...
/Ansen/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése