Sose léteztem igazán és most sincs nagyon értelme lennem.
Egy mű ember vagyok, mű érzésekkel, aki néha fogja magát, hátradől és nem gondolkozik azon, hogy valójában egy senki.
Egész este nem aludtam. Animét néztem és elmélkedtem azon, hogy valójában nincs bennem semmi olyan, amit ne lehetne pótolni egyből egy másik személy társaságában... Apropó... még is van talán egy... A tudat, hogy létezem, de még sem vagyok!
Anyu felkelt.
Lementem enni pár szelet kenyeret, belenéztem a tükörbe és megszédültem, hogy az emberek, hogy nem menekülnek tőlem... Folyton felálló haj, beesett szemek, nagy kerek fej, rövid lábak, sápadt beütés, hájas test...
Úristen. És ez nem azért van, mert nem aludtam.
Személyiségem valami förtelem. Állandóan bizonyiitani akarok... de hát minek?
És ez mellé párosul az idegesiitő beszólásaim, amit próbáltam, de soha nem tudok visszafogni. Emellett azt hiszem, hogy van humorom, de NEM!.
Folyton rajzolgatok, de minek? Nem leszek Leonardo... magamnak nem éri meg.
Filmet akarok én csinálni?? Olyan sok ember van aki megpróbálta... és igen megy nekik... akkor én mi a fészkes fenéért mártsam be ezt is?
Most is... bőgök... már megint magamat siiratom vagy azt, hogy értelmetlen vagyok?
Nem tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése