Nagyon szarul vagyok. Egész nap azt vártam, hogy anya vagy apa hazajöjjön, mert kegyetlenül megfáztam. Öcsém leadta nekem aznapi önbizalomölő adagomat. Anyu mikor hazajött megszólalt, hogy ezen végig kell mennem, mert ők is végig csinálták, sőt ő így járt dolgozni. Elkezdett nekem krumplit pucolni (egész nap nem ettem semmit, mert nos... hirtelen eltűnt minden o.O WTF?!), aztán közölte velem, hogy majd mossam meg és süssem meg. Mondtam neki, hogy akkor ne is pucolja, mert nincs rá energiám. Fejemhez vágta, hogy én lusta vagyok meg mit tudom én még mi. Köszönöm, hogy amikor beteg vagyok, akkor is önellátó életmódot kell folytatnom. (Y)
Mondtam neki (amit már pár hete is szóvá tettem), hogy fel kellene hívnia az orvosomat, hogy volt egy hét amikor itthon voltam és ő ápolt. (Ugyanis csak ekkor adhat az orvos igazolást utólag, ha szülő kéri). Mit vártam?! Válasza, hogy ő nem hívja, mert tök égő, meg minden. Faszomat, ha ezt a hetet nem igazoljuk, akkor nuku családi pótlék, de ez sem érdekli. Anyámat jobban érdekli mások véleménye, mint én, erre már rájöttem és nagyon kiborító ez számomra. Amikor jön hozzánk valaki, mindig azt kell tettetni, hogy a mi házunk. Ami nem igaz!! Nekünk nincs saját házunk... ezt is béreljük. Miért fontosabb mások véleménye?
Ma már mindent szinte saját magamnak kell megcsinálnom, sose kapom meg azt a támogatást, ami még talán járna nekem. (Ami erőt adna végigcsinálni ezt a szutykot.) Ilyenkor szó szerint pengét nyelnék, elhagyatott vagyok.
Nekem nagyon fontos az érzelmi támogatás, mert erős leszek tőle.... ennek a hiányában meg életképtelen.
Nagyon egyedül érzem magam. Nagyon-nagyon.
Iszonyatosan stressz nekem a suli. Nem vagyok hülye és előfordul, ha nem is kell szívesen tanulok szinte bármit. Nagyon szeretnék egyetemre menni, de az egész néha olyan elérhetetlen. Tudom, hogy rajtam múlik... Viszont nagyon kivagyok attól, hogy ez nem sikerül nekem és ilyenkor összeomlok.
Lehet, hogy valaki szívja az energiám? Suliból, ha hazajövök olyan érzésem van, hogy napokat bírnák aludni. Fizikát, mint már leszögeztem egyáltalán nem tudom átengedni egy bizonyos burkon. Olyan lehetetlen az egész. Semmim nincs amiből energiát nyerhetnék. Sőt... öcsémék rá is tesznek, hogy itthon se legyen nyugalmam.
Cirka 450 embert töröltem le facebookról és vicces, hogy ismerőseim, régi barátaim nagy részét is. Nem láttam értelmét, hogy benne legyenek és, hogy lássák a dolgaimat.
Pár ember miatt vagyok fent ezen a közösségi oldalon, azok miatt, akik a blogolvasóim között is megtalálhatók. Semmi több. Lehet, hogy ha nem lenne ez a technika nagy vívmánya, akkor eltűnnék és lassan a köztudatban a nevem sem maradna fent.
Milyen furcsa dolgok ezek a korok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése