Túl nagy feneket kerítek a dolgoknak, a problémáimat pedig erősebben élem meg és külvilágnak úgy adom tovább, mintha éveket szenvedtem volna...
Lehet, hogy csak a figyelmet akarom felhívni magamra?
Megeshet, hogy figyelemhiányos lennék?
Meg hát...
A művészek is így csinálják gondolom... magukat rántják a mélybe, pedig lehet, hogy kitudnának mászni onnan... persze így sokkal jobb és hatásosabb művek születnek.
A vicces, hogy előtudják úgy adni a dolgokat, hogy maguk is elhiszik, hogy ők a világ legszerencsétlenebb élőlényei... így elkerülhetetlen a depresszió.
Tudat nélkül én is ezt csináltam/csinálom, pedig nem vagyok művész se...
Talán a blog is ezért készült? Nem értem magamat...
Néha úgy érzem tökre reálisan látom a dolgokat/dolgaimat, de előfordul az ellenkezője is. Ilyenkor borul minden és aki a közelembe van az is szánja az eget. Én nagyon nem vagyok büszke magamra.
--
Önértékelési problémáim vannak. Ez az amiben tudatosan tudom mondani, hogy igaz. Még egy dolog amiért nem vagyok büszke magamra. (Ez érdekes... ha önértékelési problémáim vannak akkor alap, hogy nem vagyok büszke sem magamra, sem a dolgaimra.)
--
Lassan elérem a nagykorúságomat, ami nem jelent sokat. Gyerekként volt egy fajta fal ami védett, most nem lesz... ráadásul még felnőttnek sem mondhatom magam.
A nevetséges az, hogy a 2 évvel fiatalabb barátom jobban látja a dolgokat, sokkal inkább mondhatjuk, hogy ő az érettebb...
--
Teljesen mást csinálok, mint amit gondolok. Nem akarok veszekedni, de már teszem; neki adok igazat, és úgy csinálok mintha nem. Egy önfejű, némber vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése