Vicces, hogy nehezen engedek bárkit is magam mellé... de ép olyan nehezen is engedem el. Nagyon ragaszkodom hozzá....
Nem tehet arról senki, hogy rosszul vagyok a párok látványától. Ők sem tudják mi lesz később... én sem tudtam. A könyvet, amit már régóta olvasok és csak fejezetek kérdése, hogy befejezzem, nem tudom már elővenni. 1 fejezet olyan lenullázó volt számomra, hogy befejeztem.
Fészen a kiírásoknál ugyanaz a kifejezhetetlen fájdalom és mélységes bűntudat.
Úgy gondolom, ha nem csináltam volna meg azt a bizonyos hétvégét, lehet nem lett volna ez. Nem tűntem volna el és talán kurvára nem érezném azt, hogy elbasztam.
Mindenről ő jut eszembe. Egy-egy elejtett gondolat valakitől, egy bizonyos szituáció és a boldog szerelmes párok... Kiborító és be kell látnom ez elől nem menekülhetek.
Fezenben amikor piszkált a padnál és hülyébbnél hülyébb megjegyzéseket tett , amikor átölelt este és szemembe nézett, amikor vonaton fogtuk egymás kezét... ezek után egyáltalán nem sajnálom, hogy akkor megismerhettem.
Az éjjeli kamozások, a mély beszélgetések, az érettebb gondolkodása és a néhol perverz dolgai...
Nagyon hiányzik az hogy fogja a kezem, hogy átöleljen és néha egy puszit nyomjon a számra.
Kristóf volt eddig a legkülönlegesebb barátom és most is nagyon értékes embernek látom.
Azt hiszem nem lesz jobb nála, ebből következik, hogy fontos volt és most is az nekem.
Azt érzem, hogy ő kell csak.
Szeretem a hidunkat, ahol majdnem mindennap el is megyek....Hiányozni fog az amikor ott az állomáson átölelt panorámával az idegen, taknyos pasival...
...amikor először igazán megcsókolt.
Annyira tetszett az elején ez a lassúság...
Te talán ezt is én basztam el, hogy nem tettem meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése